4 éve h alt el Szmeterling Halina, Natalia Kukulska szeretett nagymamája. A nagymama betegsége során szerzett – nehéz és szép élmények késztették a művésznőt a Nutricia Alapítvány kampányába, melynek célja a betegek és idősek gondozói. Ma Natalia Kukulska mesél nekünk azokról a napokról és azokról a problémákról, amelyekkel idős és beteg nagymamája gondozása közben kellett megküzdenie.
A beteg és idős ember gondozása sok erőt igényel, nem csak testi. Nagyon jól tudja, mert egy ideig beteg nagymamáját gondozta…
Natalia Kukulska:Igen, szeptemberben 4 év telt el nagymamám halála óta. A betegsége meglehetősen hosszú ideig tartott, és szakaszosan zajlott - különböző időpontokban más-más módon foglalkoztatott. Először fokozatosan tanultam és készültem fel a gyámi szerepre, majd megszoktam az elkerülhetetlent, vagyis a nagymamám távozását. Elég hirtelen rám esett minden, mert előtte ő volt az, aki vigyázott rám.
Nagymama nevelt fel. Ő is jelen volt ezután az életedben?
NK:Mindig. Amikor elkezdtem felnőtt életemet, megnősültem, amikor megszületett a legidősebb fiam, Jasio, a nagymamám még annyira fitt volt, hogy felmentett a házvezetéssel kapcsolatos különféle ügyek alól. Főzött, felügyelt, megmondta, hogy mit kell venni - csak a házat gondozta és segített nekünk.
Természetes volt, hogy vele éljek, mert mindig így volt: vele töltöttem a gyerekkoromat. Amíg anyám még élt, a nagymamám hozzánk költözött, mert a szüleim sokat turnéztak. És miután megh alt, csak velünk maradt.
Egyrészt gyönyörűnek tartom, hogy feláldozta értem az életét – tudom, hogy a szerelem vezérelte. De másrészt az az érzésem, hogy nem volt jó, teljesen feladta magát, az életét valaki másért, még ha rólam, az unokájáról is volt szó.
Nagyon közel voltál?
NK:Igen, és ettől a köteléktől éreztem, hogy törődik vele, de ugyanakkor néha nehéz volt. Még felnőtt koromban is meg tudta mondani, mikor kell hazamennem. És ez részben ennek volt köszönhetőhogy nem igazán volt saját élete. Nem teljesen jó, ha az ember teljesen átadja magát valaki másnak, és nem hagy teret magának a saját szenvedélyeinek űzésére.
Amikor a nagymamád megbetegedett, volt az az érzésed, hogy most mindezt meg kell fizetned neki?
NK:Soha nem gondoltam úgy, hogy "valamit valamiért". Ha valaki szeretetet ad neked, később visszaadod. Amennyi érzést beleraksz, azt vissza is kapod. Egy ponton, amikor a nagymamám öregedett, természetes volt, hogy én voltam az, aki segít neki.
És én lettem az a bébiszitter, aki elment vele orvoshoz, azon töprengett, melyik szakorvoshoz menjen, stb. Aztán voltak nagyon nehéz pillanatok, amiket korábban apukámmal is átéltem, amikor dönteni kellett műtétnél kockáztass… úgy éreztem, ez túl sok nekem, hogy "megette" a gyámi szerepem.
Egyedül voltál ebben, volt-e támogatásod - férjed, rokonok, esetleg terapeuta?
NK: Igen, a férjem segített néhány ügyben, és közel állt hozzám, de nem volt sem pszichológusom, sem terapeutám, mert rengeteg munkám volt. Nekem ez volt a legnehezebb. A szakmámban nincs olyan, hogy hiányzik az elkötelezettség. Minden, amit tapasztalok, hatással van a munkámra és a lélegzetemre. Ilyenkor nehéz énekelni.
Nagyon átéltem nagymamám betegségét. Így volt ez akkor is, amikor édesapám szívműtéten, majd hasi aorta aneurizma műtéten esett át, amit Lengyelországban nem lehetett elvégezni, így Nürnbergben csináltuk. Pontosan: azt mondom, hogy "megtettük", mert ha valaki közeli személyre vigyáz, az olyan, mintha maga is beteg lett volna. Nyilván csak ennek az egy embernek vannak tünetei, valójában az egész család beteg.
Emlékszem, amikor apám beteg volt, annyira elviseltem az állapotát, hogy magam is egészségügyi problémáim voltak. Pánikrohamom volt, kezdtem elveszíteni a hangom. Csak az orvostól tudtam meg, hogy ezek pszichoszomatikus tünetek, amelyek az apám iránti túlzott stresszhez és félelemhez kapcsolódnak. Halála után a problémáim enyhülni kezdtek, ami számomra egyértelmű jele volt, hogy ezek a helyzet következményei.
Mennyi ideig volt beteg a nagymamája, és csak a segítségedre volt számítva?
NK:Ez volt életének utolsó három éve. Már komoly korban volt – 92 évesen hunyt el, de a demenciával párosuló betegségei nem tették könnyűvé a dolgát. Néha sok tehetetlenséget éreztem.
Hogyan kezelted? Nemcsak koncertezted és dolgoztál, hanem a nagymamád életének utolsó hónapjaiban a babádat vártad.
NK:Nehéz volt. Nem egyszer tűnődtem márhogyan kell megszervezni a segítséget, ha el kellett mennem, mert most már nem csak a gyerekeimnek, hanem főleg a nagymamámnak volt szükségem rá. Nem volt teljesen tudatában annak, hogy terhes vagyok. Úgy értem, néha feljegyezte ezt a tényt, és aggódott, hogy jól leszek-e. Azt gondolom magamban, hogy a lányom öntudatlanul részt vett a dédnagyanyja életében, és nagyon közel állt hozzá… mert közel voltam, vigyáztam rá mind testileg, mind lelkileg
Anyósom nagy segítségnek bizonyult akkor. Korábban ő jött a gyerekekre vigyázni, és amikor a nagymamám beteg volt, segített a gondozásában. Aztán a hozzánk érkező ápolónő gondozására kellett hagyatkoznom, mert eljött az idő, amikor állandóan a nagymamával kellett lenni. Már nem kelt fel az ágyból, így amikor elmentem a koncertre valahova, és nem jöttem haza éjszakára, utána kellett néznem. Olyan ügynökséget vettem igénybe, amely betegeknek nyújt segítséget. Nagyon közel kerülsz az ilyen emberekhez …
Megkönnyebbülést nyújtott-e Önnek a professzionális gondozás, hogy szeretteivel jól törődnek?
NK:Egyrészt igen. Pragmatikus okokból volt ez az érzésem. Viszont sok empátia van bennem, valószínűleg a nagymamámtól örököltem. Így továbbra is az volt az érzésem, hogy neki rám van szüksége, és nem valaki másra, méghozzá képzett. Hogy mindenki ott lehet mellette, de csak amikor eljöttem, a nagymamám biztonságban érezte magát.
Milyen volt a napod? Hiszen van egy szakmája, amiben nem tud egyszerűen szabadságot kivenni. Ennek a háznak, gyerekek… Mi volt a legnehezebb?
NK:A legnehezebb a szervezés, a logisztika volt, az élet minden területén. Hogy ne dőljön össze semmi, mindent időben csináljak, készüljetek fel az előadásra, vásároljatok, készítsetek elő mindent. Megfájdult tőle a fejem, és a barátaim megszokták, hogy nemet kell mondani nekik: Bocs, nem tudok jönni, nincs kinél hagynom a gyerekeimet, nem hagyom békén a nagymamát. stb. Nehéz volt. Az iskolában nem tanítanak meg arra, hogyan szervezzük meg az életünket ilyen helyzetben, betegség vagy szeretett személy halála esetén. Amikor ilyesmi történik, nem tudja, hogyan kezelje, és kiben bízzon. Hívjon egy barátot, vagy írjon be egy jelszót a keresőbe?
Hívott, nem volt problémája, hogy elárulja a problémáit? Sok gondozó nem akar beszélni hozzátartozói betegségéről, mert szégyellik, zavarban vannak …
NK:Szerintem ez valami másból adódik. Ön azt hiszi, hogy önellátó vagy, én is azt hittem, hogy a nagymamámnak csak én kellek, bár tisztában voltam vele, hogy van körülöttem egy csoport - barátok, férj -, akik felajánlanak nekem.Segítség. Sok gondozó becsületbeli pontnak tekinti, hogy egyedül is megteheti.
De nincsenek tisztában azzal, hogy ahhoz, hogy egy betegen segítsenek, először magukon kell segíteni, gondoskodniuk kell magukról, például eleget kell aludniuk. Hogy néha ki kell használnod néhány tanácsot, egyfajta terápiát, vagy akár meg kell osztanod valakivel a történetedet, hogy könnyebb legyen, hogy sírni tudj….
Pontosan – arra ösztönözni a gondozókat, hogy használják ki valakinek a segítségét, bízzanak valakiben, aki meghallgat és megért – ez a célja annak a társadalmi kampánynak, amelynek Ön a nagykövete. Tapasztalataid azt mutatják, hogy érdemes ezt csinálni?
NK:Természetesen az. Nem érdemes ezeket a feszültségeket magadban tartani. Ha magunkat és időnket egy másik embernek akarjuk áldozni, tudnunk kell reagálni, elmondani valakinek. Ez a támogatási igény óriási. A betegeket gondozó magányos emberek esetében pedig, akiknek nincs ki felé nyitni, a terápia fontos szerepet kap, hiszen ez erőt ad és megmutatja, hogy mit csinálunk. Nem tudunk segíteni senkinek az egészségünk vagy az életünk rovására.
Betegeknek is érdemes segítséget kérni erre szakmailag felkészült, tapasztalattal rendelkező személyektől, pl. Ettől biztosan nem kell félni. Az öregség és a betegségek az életünk részét képezik.
Ezt az időt érdemes méltósággal túlélni anélkül, hogy kimerítenéd magad. Ha a gondozó fizikailag vagy lelkileg leépülni kezd, a betegnek nem lesz haszna belőle. Szerintem egy beteg ember, akármi is van vele, érezze, hogy valaki erős van mögötte, nem pedig olyan, aki alig húzza meg magát. Mert lelkiismeret-furdalást vált ki, azt az érzést, hogy valakinek teher vagy. Senki nem akar labda és lánc lenni senkinek.
Nem tehetek róla, hogy megkérdezem, mi történik most az életedben. Van egy kislányod, de sikerült kiadnod egy új albumot? Honnan jött a Chopin ötlete az énekes változatban?
NK:Igen, biztos vagyok benne, hogy nem szabad feladni az álmaidat, és a munka és az otthoni élet összeegyeztetésének kérdése nehéz, de megtenni, mert ez mind egy jó szervezés kérdése. Tíz évvel ezelőtt meghívást kaptam egy jazz-koncertre, amelyben Chopin darabjait kellett énekelnem szöveggel hangszerelve.
Nagyon meglepett, de lenyűgözött. Arra gondoltam, hogy valamikor jó lenne továbbfejleszteni ezt a projektet. Végül úgy döntöttem, álmodozok, és felveszek egy szimfonikus albumot. A kiemelkedő Sinfonia Varsovia játszott, akiknek megrendezésére mestereket hívtam meg, akiknek a nagy tapasztalaton kívül remek ízlésük van. Krzysztof Herdzin, Adam Sztaba, Nikola Kołodziejczyk, Paweł Tomaszewski és Jan Smoczyński a garanciaminőség.
A szövegek felét én is megírtam, és öt művésznőt hívtam meg a lírai rétegbe. Azt akartam, hogy a Chopinról alkotott nézetem változatos és sokdimenziós legyen. Annyi szépség és gyengédség van ebben a zenében, hogy nagy szükségünk van rá ezekben a nehéz időkben.
Azt álmodom, hogy a koncertek alatt élőben találkozhatok a közönséggel. A következő évre tervezzük őket, de ahhoz, hogy nyugodtan tervezhessünk, meg kell küzdenünk a járványt. Ezért elmondható, hogy az egészség a legfontosabb. Szerencsére a zene feldobja a kedvünket.